Újra itthon, immár 2 éve.

A vancouveri beszámoló félbemaradt, pedig még igazán értékes időt töltöttünk Jenci bácsi egész családjával megismerkedve, ill. Vancouver gyöngyszemeivel, éjszaka a belvárosban, jártunk a Granville szigeten, a Capilano függőhíd parkjában...  Vissza Seattle-be, majd Troyba, mind mind nagyon gyorsan történt, pont amennyire gyorsan leperegtek az utolsó hetek, napok a hazaköltözésünkig, amire júniusban került sor.
Nem véletlenül nem irtunk róla, mivel nehezen vettük a kanyart, és valójában elég sokáig magányossá tett bennünket mindaz amit kint megéltünk. Beszélni se szívesen beszéltünk róla, mert minden túlzónak tűnt itthonról nézve és felesleges felvágásnak.
Két év telt el azóta, a gyerekek nagyon gyorsan hazarázódtak, mi sokkal nehezebben. Bár sokat igyekeztünk látni kint, evidens számunkra hogy amit megismertünk az nem a teljes Amerika, hanem nagyon is egy icike-picike szelete csak, mondjuk mintha a Bimbó út egy részét végigsétálva vonnék le következtetéseket Budapestről. Így aztán inkább csak azt írom, hogy a világnak az a része, amit épp ott Amerikában mi megtapasztaltunk, az tényleg szuper volt.  Nem tudjuk elmagyarázni még két év távlatából se, hogy mi az a talán szabadság érzet, ami kint olyan nagyon üdítő volt (és aminek hiányától azóta sokszor szenvedünk), talán legjobban a LCM gyülekezetben tapasztaltak mutatják meg.
Persze azt is tudjuk, hogy ez a szabadság ez messze nem ingyen van, és nagyon valószínű hogy nem is mindenkinek a jussa.
Amikor annak idején belevágtunk, egy pillanatig se hagytuk nyitva a kérdést, hogy hazajövünk-e, és talán csak ennek köszönhető hogy tényleg haza is jöttünk, sokszor magunkon is értetlenkedve.

Nagyon remélem hogy hamarosan, ha csak látogatóba is, de újra ki tudunk menni. Idén tavasszal nagy volt a csalódás, amikor a megvett repülőjegyek és lefoglalt szállások, kosármeccs jegy után, mégiscsak le kellett mondani az utazást. Azonban ez a karantén mutatta meg azt is, hogy minden korábbi axiómával szemben van olyan, hogy nem tud az ember csak úgy elutazni oda ahova akar, legyen ez akár a hajdani otthona, hol családjának jelentős része él. És ez a felismerés nagy mértékben igazolja a hazajövetelünket, a többire marad annyi magyarázat, hogy ide születtünk, minden bizonnyal ide szól küldetésünk.

A blog véget ér, nagyon pici az esélye hogy írjunk hozzá még. Remélem telt benne öröme az olvasónak, nekünk mindenképpen, ez is hiányozni fog.

God Bless America!

Bálnák nyomában

Az utazás tervezésekor olvastuk, hogy ezen a partszakaszon bálnák vonulnak tavasszal, így némi szerencsével van lehetőségünk bálnákat látni.
15 éve már Finnországban is játszottunk a gondolattal, hogy elautózunk Ouluból a Lofoten szigetekre, és ott kihajózunk, de végül nem került rá sor, legfőbb ideje bepótolni.
Jenci bácsi köszönet érte, benevezett minket egy hajóra, ami a Vancouver közeli Steveston-ból indul. A bálna les terve több gondolatot is elindított:
Itt annyi bálna van, legalábbis a térképek tanulsága szerint, olyan nincs hogy ne lássunk bálnát! Közeledve Vancouverhez, Zsuzsa azon kezdett merengeni, hogy vajon mekkora hajóval indulunk a kalandnak, Jó ötlet-e egyáltalán az akár 2-3 iskolabusznyi hatalmas állattal találkozni?! Bennem élénken élt a kép északi őseinkről, akik evezős bárkákkal indultak a vadászatukra, ami cseppet se volt veszélytelen.

Bálnavadászat a 19. században

Csütörtök délre kellett megérkeznünk a kikötőbe. Alaposan beöltöztünk, mivel az 5 óra a tengeren az 5-6 fokban mindenképpen hűvös, még ha van is tető az ember feje felett. A hajóba szálláskor megtudtuk, hogy aznap még nem láttak bálnát, de előző nap igen, minden esélyünk megvan rá. Az eső szemetelt, így megkérdeztük biztos indul-e a hajó aznap. Azt a választ kaptuk, hogy nincs köd és nyugodt a tenger, miért ne mennénk. Így kb. 10 másik társunkkal együtt behajóztunk egy nem túl nagy, korábbi halász bárkával. A kapitány mellett jött velünk egy biológus lány is, hogy meséljen mindarról amit látunk. Az első látni valóhoz gyorsan megérkeztünk, egy hosszú (több mérföldes) szikla sor, amit mesterségesen építettek, hogy a mentén menjenek be a hajók a kikötőbe, mert az öböl vize sok helyen nagyon sekély. Ez a szikla sor kedvelt pihenő helye a helyi fókáknak. Volt itt Steller-oroszlánfóka és kaliforniai oroszlánfóka is és láttunk egy fehérfejű rétisas fészket is fiókával.  

Innen kihajóztunk a nyílt vízre, átmentünk a Vancouver sziget melletti szigetek közé. Ezen az egy órás hajóúton, miközben a túlélésért küzdöttem, két dolog járt az eszemben: 1. ha ez a nyugodt tenger. akkor milyen lehet a nem-nyugodt, ill. 2. lássunk már egy bálnát, mert akkor talán megállunk. Nem véletlenül nem szoktam a vidámparkban a hullámvasútra felülni, a téli Harry Potteres kaland is csak az alul-informáltságomnak köszönhető. Mikor átértünk, akkor maga a kapitány is lejött hozzánk a pilótafülkéből és megnyugtatott mindenkit, hogy ez tényleg durva volt, nem véletlenül sikoltoztunk és vissza felé jobb lesz, mert nem szemből kapjuk majd a hullámokat. Keringtünk a szigetek között, de végül bálnát nem láttunk. Visszafelé tényleg jobb volt egy fokkal, de mikor elhangzott az ajánlat, hogy holnap (vagy bármikor életünk során) újra kihajózhatunk velük (ez a garancia), akkor úgy éreztem soha többet nem ülök ekkorka hajóba. Végül a családi összetartás jegyében másnap újra nekivágtunk. Abban azért megegyeztünk, hogy az Imre által régóta óhajtott adriai vitorlázást nem erőltetjük.

A következő napot nem lehet egy lapon említeni az előzővel, gyönyörű napsütés (tényleg) nyugodt tenger és már a kikötőben azzal fogadtak minket, hogy ma már volt hajó aki látott bálnát, így pontosan tudják hova kell menni. Ezúttal a fókákra épp csak rápillantottunk és siettünk észak felé, ahol gyilkos bálnákról szóltak a hírek.

Út közben meglepetés hosszúszárnyú bálna bébit is láttunk, el is időztünk picit a közelében. A biológusunk szerint 6 hónapos lehetett (és vagy 5 m hosszú), még a mamája mellett lenne a helye, de a mamát nem találtuk. Kicsit aggódni is kezdtünk mert a gyilkos bálnák is arrafelé jártak.

Hosszúszárnyú bálna bébi. (Pár jobban sikerült képre link :) )

Majd tovább indultunk és a zsákutcában (hosszú öböl) megtaláltuk a kardszárnyú bálnákat (orka=gyilkos bálna= kardszárnyú bálna). Az orkák családban élnek, anyjuk mellett maradnak az utódok mindaddig míg saját családot nem alapítanak. Csapatosan is vadásznak és megosztják a zsákmányt egymás közt. Előbb két hímet láttunk meg, őket követve jutottunk el a család többi részéhez. Nagyon előzékenyen lassan buknak fel a vízből, majd alá, időt hagyva a fotósoknak az objektívet állítgatni. A kicsik még izgágábbak, de ők pedig bármelyik szinkronúszó versenyen megállnák a helyüket.

Egy orka

Egy orka pár

Egy pár orka

Pár órányi bóklászás után visszahajóztunk a kikötőbe. Mindenki az állatokkal való találkozás izgalmában kimerülten üldögélt a finoman sikló hajóban. Egyedül a biológus lány nem: ő a látott orkákat próbálta beazonosítani a katalógusa segítségével. A katalógusban minden bálnának a hátúszójáról készült képek voltak, és ezek alapján tudja beazonosítani őket a szakértő szem (bár számomra nem tűnt egyszerűnek megkülönböztetni őket), hazaérve felvinni az adatgyűjtő szerverre, mikor, merre milyen bálnákat láttak. (Ezen a linken egy rövid összefoglalás milyen bálnák élnek azon a vidéken). 

Nagyon különleges élmény volt, örülök hogy eljutottunk ide is. 

David A. nyomdokain

Mivel még nem szereztük meg a junior rangerek kitűzőjét az Olympic NP-ben, ezért reggel a látogatóközpontba mentünk, ahol Ágoston és Gerda sikeresen letette az esküt, én meg egyeztettem a rangerrel a napi programot. Felhívta a figyelmünket, hogy most kezdődött az apály, így ha kimegyünk a partra, akkor sok szép dolgot láthatunk.

Az ideiglenes látogatóközpontban értékelik ki együtt a kitöltött füzeteket a rangerrel.

Mivel a tegnap megismert útlezárás minden nap 1-ig van érvényben, ezért így elkanyarodtunk a Salt Creek partra, ahol a "tide pool"-ban bóklásztunk egy nagyot, miközben nézegettük a tengeri csodákat. A tide pool egy sziklanyelven (mármint nem "sziklául", hanem "sziklábul") van, ami apálykor kilátszik a tengerből, dagálykor pedig elfedi a óceán, ezáltal tengeri növényzet borítja, mégis száraz lábbal lehet rajta "búvárkodni". Rengeteg időt eltöltöttünk nézelődve, nagyon izgalmas volt a különböző növényeket nézegetni. A sziklák egy jelentős részét kagyló héjak borították, így nem is a sziklákon, hanem a kagylókon lépdeltünk óvatosan. A legnagyobb extázist a tengeri csillagok váltották ki. Nem voltak túl nagyok, de élénk pirosak így viszonylag könnyű volt meglátni őket még a kagyló réteg mélyén is.

Sokféle szépséget láttunk.

A két alsó kép a polár szűrő elforgatásával készült, egészen más jelenik meg a képeken, pedig ugyanabból a szögből készültek. 

Egy majdnem visszautasíthatatlan ajánlat.

Innen a Sol Duc vízeséshez mentünk, ami már fent van a hegyoldalban. Ismét esőerdő, sár, zuzmó, moha, csepegő nedvesség mindenhol. Egyértelműen csodaszép és izgalmas. 

Az erdőben a Sol Duc vízesés felé.

A Sol Duc vízesés

Port Angeles-be visszaérve még kihajtottunk a kikötőbe, hogy megnézzük hova kerül az a rengeteg fa, amit a percenként elhaladó farönk szállító kamion vitt el mellettünk.

A mérsékeltövi esőerdő

Az Olympic National Park egyik leghíresebb ösvénye a Hoh folyó völgyében található, így ezt a napot erre szántuk. A szállásunktól ez kb. 100 km-re van, de az úton egyszer csak eltereltek minket, és azonnal kaptunk pluszba egy jóval kacskaringósabb 50 km-t.

Roosevelt szarvasok

Sajnos a fényképezés egy állandó küzdelem volt: felhős, erősen árnyas sötét helyek, vagy éppen kisütött a nap és éles fény-árnyékok és minden rettenetesen párás.

Ennek ellenére lelkesen érkeztünk az ösvény kiindulási pontjára, ahol kellően beöltöztünk eső esetére. Az úton már többször eleredt az eső, ill. kisütött a nap, nagyon gyorsan váltogatva. A völgy évente 3400 mm csapadékot kap (Magyarországon 500-750 mm az átlagos mennyiség) így nem csoda hogy a mérsékelt-övi esőerdők egy csodálatos példánya.
Az egyik ösvény a "Mohák terme" nevet viseli, mindent elborít a moha, zuzmó, a hatalmas fák alsó ágain (kb. 20 m-ig) nincs is levél, olyan masszív a moha-zuzmó réteg. A fák viszont olyan magasak, hogy bőven van lehetőségük a fentebbi rétegekben leveleket növeszteni. Az egyik útikönyv szerint 60-100 méteresre is nőnek itt fák.
A kidőlt fák egyfajta óvodaként szolgálnak a következő generációnak, mivel itt a korhadó fán a magok meg tudnak kapaszkodni, és ki tudnak hajtani. Ennek köszönhetően sokszor közel egymáshoz, példás sorba rendezve lehet látni a fákat, a hajdani faóvoda csoporttársait.

  

Alul a faóvoda immár felnőttjei (nurse log).

Az erdőn szépen látható a hóvonal

Az esőerdő után kimentünk az ócean partra, egészen pontosan a Ruby partra. A partot hihetetlen mennyiségű fatörzs borította és nem csak a Ruby parton, hanem jó-pár kilométerrel arrébb La Pushnál is. Az óceán felől erősen fújt a szél, ezért egyik helyen se maradtunk sokáig, hanem miután kimászókáztuk magunkat hazaindultunk.
(A reggeli útlezárás helyén most felváltva lehetett közlekedni, és egy apró fél órácskát kellett csak várni. Rettentő ügyetlenül van megoldva, de szerencsére nem siettünk már sehova, csak haza pihenni.)

Ruby beach.

Az észak nyugati csücsök

Alaszkát nem számítva, az ország legészak-nyugatibb csücskében található Cape Flattery, amit vasárnapi úti célunknak választottunk.

Az odaúton az időjárást próbáltuk irányításunk alá vonni a következő módszerrel: ha kocsiból kiszállok esik, ha visszaülök kisüt a nap! De mi bírtuk tovább, maradt végül a napsütés mire kiértünk a csücsökbe.

A félszigeti északi partján. 

Kivételesen nem maradt otthon a selfie-bot. De be kell szereznünk egy 5 főre méretezettet, ez túl rövid..

Ez a terület a Makah Indiánok rezervátumában található, így a Neah öbölben, a General store-ba beugrottunk, hogy megvegyük a belépéshez szükséges jegyet, ami szerencsére egész évre érvényes. Hátha visszajövünk még, sose lehet tudni. Az egész vidék meglehetősen gyéren lakott, forgalom is alig akadt, már-már amolyan Világ vége hangulat van, csak azt vártuk mikor is pottyanunk le a tányér szélén, amikor megláttunk egy  Makah hatalmas hirdetőtáblát "The begining of the World"!!!

Miután így helyére kerültek a dolgok, leparkoltunk és nekiindultunk a rövid sétának a parthoz. A tegnapihoz hasonló esőerdőben vezetett utunk, amit továbbra is nagyon élvezünk. 

A világ eleje

Kiérve a parti oromra, a süvítő szél korbácsolta hullámok és hatalmas sziklák kápráztattak el bennünket. Csodaszép volt, nem mellesleg könnyű megtapasztalni a természet alakító erejét ott álldogálva. Nagyon meresztettük a szemünket, hogy lássunk bálnát, de egyenlőre csak két fóka jutott.

A kis sétán felbuzdulva kinéztünk még egy közeli part szakaszt, ahova már egy picit hosszabb séta vezetett az esőerdőn át. Az igazi nehézséget az utat szabdaló sártengerek okozták, így az kirándulás végére mindannyian jó piszkosak voltunk és a sárkikerülési ingerküszöbünk is eltolódott. A látvány ami ezen a sziklaormon fogadott minket, ill. az erdőben kísért bennünket bőségesen kárpótlást jelentett.

A Shi-shi parthoz vezető ösvényen

A Shi-shi part

A gyönyörködő család

Mivel már késő délutánra járt, további partokat már nem néztünk meg, hanem hazaautóztunk a csodás kis erdei lakunkba, hogy kipihenjük magunkat a következő nap további esőerdői sétáira.

Amint írtuk tegnap, a szállásunk az erdőben található, ahol házszámozás már nincs használatban. Ennek köszönhetően az első alkalommal a földúton egyszer balra kanyarodtunk, és egy pompás rétre értünk rajta egy szép házzal, ami picit hasonlított a Booking.com képeihez. Be is csöngettem, majd az ajtót nyitó kedves hölgynek elmondtam, hogy mi foglaltunk itt szállást, megérkeztünk. A szeme hatalmasra kerekedett, és finoman kifejtette, hogy ezt kétli, mert ő lakik itt a férjével... De ha arra a szép házra gondolok, amit ki szoktak adni néha, akkor menjek visszafele az úton, és a villás elágazásban jobbra kanyarodjak. Azért elképzeltem amikor valaki a Sasadin becsönget, hogy ő ide foglalt szállást a következő 4 napra... Nem sokkal később a férje még átugrott hozzánk (az erdőben ez már autós távolság), hogy elújságolja, hogy a Port Angeles-i filharmonikusok hangversenyt adnak este, és sok magyar darab is műsoron lesz. 

Az Olimpic NP-be értünk

Seattle-t parádés indulásunkkal kápráztattuk el, és a 9:35-ös komppal már siklottunk is Bainbridge felé. A komp pont olyan mint a New York-ban már megismert, de itt szállítanak autókat is. Utunk előbb a Bainbridge szigeten, majd a Kitsap félszigeten át vezetett az Olympic félszigetre. Átmentünk Poulsbo városkán, amit norvég telepesek alapítottak az 1880-as években. Az itt lakók élénken ápolják a norvég hagyományokat . Nagyszombaton jártunk ott és talping vikingnek öltözött felnőttek várták a tojás kereső gyerekeket. Nagyon jó hangulatú kisváros és teljesen hozza a norvég hangulatot. Non plusz ultraként pedig betérünk a helyi pékségbe, ahol mindenféle skandináv péksüti (pl. viking fánk :) ) volt, alig tudtunk választani.

Poulsbo.

A terv az Olympic National Park és félszigetének felfedezése a következő 3 napban.

Először a Hurrican Ridge-re mentünk, ahova április 1-ig a 4 kerék meghajtású autóknak is vinniük kell hóláncot. Szerencsére végül erre nem volt szükség, mert az út hómentes volt. A Mt. Rainier után nem csodálkoztunk, hogy a hegytetőn minden fehér volt, de itt zugig volt a parkoló a hétvégi síelők autóival. Körülnéztünk a látogatóközpontban, magunkhoz vettünk néhány térképet és jó tanácsot, aztán megfutamodva a tömegtől alászálltunk a partra. Gerda az iskolában  a felhőképződésről tanult nemrég, így ő különösen élvezte, hogy egy felhőrétegen kellett átvágni magunkat. 

Következő állomásunk a Marymere vízesés volt. Itt ízelítőt kaphattunk a mindannyiunk által izgatottan várt mérsékelt övi esőerdőből (na jó, lehet, hogy csak én érdeklődésem fokozott - munkahelyi ártalom). 

Az itt található esőerdő biomassza termelése háromszorosa a trópusi rokonainak. Minden szinten burjánzik a növényzet, ami talán a legszokatlanabb számunkra, a hihetetlen mennyiségű fákról, bokrokról csüngő vagy épen ágakat ellepő zuzmó.

Az estére maradt még egy meglepetés: a szállásunkat egy hegyoldalban találtuk meg, és luxus villa lehetett 30 éve, pazar környezetben. Amolyan béke szigete.

Ahol idén 15 méter hó hullott.

A túránk második napján egy közeli Nemzeti parkot céloztunk meg, a Mount Rainier-t. Maga a csúcs majdnem 4400 m-en van, a látogató központ 1650 m-en, innen is lehet indulni megmászni a csúcsot.

A Nemzeti park bejárata 610 m-en van és nem egészen véletlenül néztem utána a tenger szint feletti magasságoknak. A parkba behajtva eleinte apró hófoltocskák jelentek meg az út mentén, amit látva érthetetlen volt, miért kell hóláncot vinni a nem összkerék meghajtású autóval közlekedőknek.

Amint szépen kígyóztunk fel az úton, 10 mérföld és 1000 m szint megtétele után azonban minden fehérbe borult, és az út mindkét oldalát hatalmas hófal jelölte. Fent a látogatóháznál pedig már 5 méteres hóréteg borított mindent.

Itt olvashattuk is, hogy egy átlagos évben 600 inch (kb. 15 m) hó hullik itt, de volt már egyszer 2000 inch is az éves hómennyiség! A világon itt havazik a legtöbbet, Micimackó fázna rendesen, a helyi fekete medvék még alusznak bőszen.

A gyerekek elkezdték megoldani a feladatokat a junior ranger könyvecskében, én pedig megtudtam, hogy hótalp (snowshoe vagy big foot) nélkül itt semerre sem tudunk sétálni, mert elsüllyedünk. Nem tudom minek köszönhető, de a kedves ranger bácsi felajánlotta, hogy ad hótalpakat és ne béreljünk rengeteg pénzért a látogatóközpont boltjában. Majd mikor kiderült, hogy még napszemüvege is csak Zsuzsának van, a talált tárgyakból ki-ki válogathatott magának egyet. Nem igazán találtunk magyarázatot a kedvességére, de úgy tűnt a ranger is örült hogy segíthetett. Később mikor egy két állat nevét nem ismertük, akkor együtt bogarásztuk ki a rengeteg természetismereti és határozókból az egyes állatok képeit. 

Megtanultuk, hogyan kell felvenni a hótalpakat, és már indultunk is a kis túrácskára. Eddigre szerencsére már a nap is kisütött, így ragyogó időben gyönyörködtünk a tájban és élveztük a hótalpakon a sétát. A felhő alja kb. 2000 m-en lehetett, így sajnos a csúcsot nem láthattuk, de ez cseppet se zavart minket, annyira szép volt minden.

Visszaérve leadtuk a kitöltött ranger booklet-eket, és ismét két kis junior ranger tehette le a fogadalmat (ráadásul ebbe belekerült hogy megesznek minden zöldséget amit kapnak, Ágoston itt erősen elbizonytalanodott és kétségbe esve pillanott ránk...)

Ezt a fát teljesen ellepte a hó...

Ez egy kilátó pont, amit szintén ellepett a hó. A parkoló korlátja a fal...

A következő sétához leereszkedtünk egy picit, és egy hőforrások táplálta mocsaras rét körül jártunk egyet, ahol már csak nyomokban volt hó.

Benzinkút.

Ez a fa 1293-ban bújt ki a magból.

A nemzeti park bejáratához közel pedig betértünk a Copper creek fogadóba, hogy megkóstoljuk a világhírű szeder pitéjüket. Nem csak az étlap, hanem az útikönyv is így hivatkozik rá, és ha nem is szó szerint értendő, de nagyon fincsire sikerült az biztos.

A nap ezzel el is telt, jó fáradtan értünk haza.

Kilátás a tetőteraszról.